Mennyire kell felkészültnek lenni?

Mennyire kell felkészültnek lenni? Az önvédelmi képzéseinken el szoktam mondani, hogy egy racionális (és egészséges) kereteken belül szükséges felkészülni az önvédelemre. Hogy egy elvont példával éljek, ha egy riasztónak túl érzékenyre van állítva az érzékelője, akkor az mindenre be fog riasztani, ami nem jó, mert a sok téves riasztás miatt nem tölti be az eredeti funkcióját. Azt vettem észre, hogy jellemzően a kezdők (és megszállott haladók) hajlamosak túltolni az önvédelemre való felkészülést, ami egy idő után káros is lehet.

Az érdeklődés és a lelkesedés miatt egyesek nagyon bevonódnak és az idejük, figyelmük nagy részét az önvédelem tölti ki, ezzel kelnek, ezzel fekszenek. Állandó beszédtéma lesz, hogy mi volt az edzésen, (ha van kivel, kitárgyalják), elemzik, hogy bizonyos esteket hogyan lehetett volna megoldani, keresik az olyan (szélsőséges) esteket/történeteket, amikor indokolt a drasztikus önvédelem. Átesnek a ló túloldalára és mindenhol, mindenkiben potenciális támadó jelöltet látnak, készülnek egy támadásra. Ez a szemlélet - főleg, ha amúgy is van a paranoiára hajlam - hosszútávon nem túl egészséges, akadályozhatja, de legalábbis megnehezítheti a mindennapi, társadalomban töltött létezést, működést. Általában ez az időszak hosszabb-rövidebb idő alatt le szokott csengeni és beáll egy egészséges szintre, ha ez nem történik meg, akkor abból lehetnek komoly bajok. Fontos, hogy racionálisan mérjük fel, hogy az átlagos, hétköznapi életünkben milyen és mekkora mértékű támadásra lehet számítani. Vizsgáljuk meg, hogy milyen környéken mozgunk, milyen emberek vesznek körbe, kikkel találkozunk, dolgozunk, közlekedünk, élünk. A közeli családtagokat, szomszédokat, kollégákat se hagyjuk ki a számításból, mert lehetnek köztük olyan emberek, akik érzelmileg, pszichésen labilisak és valós veszélyt is jelenthetnek ránk nézve. Csak hogy szemléletes példát hozzak, én dolgoztam olyan vállalatnál, ahol az egyik kolléga kést rántott egy közvetlen munkatársára, mert véletlenül kiborította az ebédjét (késelés nem történt). Az eset pár nappal később jutott el a munkáltatóhoz, mintegy mellékes információként, mert egy ilyen szituáció belesimul a hétköznapokba. Vagy, aki nagyobb társasházban lakik tapasztalhatta, hogy van olyan lakótárs, akit jobb kerülni, nem szólni neki semmiért, mert agresszíven és fenyegetően viselkedik; ugyanez a személy behelyettesíthető a zavart, alkoholista, szerhasználó stb. lakótársra is. Vagy rokonra.

Ha a fent említett szélsőséges hozzáállás a kiélezett felkészüléssel párosul, az elég közveszélyes elegyet tud képezni, ezért szükséges a felkészülés mértékét is racionalizálni. Ha valaki minden váratlan ingerre (például hátulról megveregetik a vállát) valamilyen (drasztikusabb) reakciót, védekezést ad válaszul, az hosszú távon szintén nem szerencsés, mert valószínűséggel több ártalmatlan, hétköznapi interakcióban lesz része, mint váratlan támadásban. Velem is történt hasonló (többször is) abban az időszakban, amikor többet foglalkoztam önvédelemmel és felkészüléssel; a fent említett példa megtörtént velem is: egy kolléga váratlanul hátulról rácsapott a vállamra, mert kedélyesen szólni akart valamiért, én pedig úgy fordultam hátra, hogy az arcom előtt fent volt a kezem, hogy blokkoljam az esetleges ütés, a másik kezem pedig bevolt készítve egy visszatámadásra. Egyrészről örültem neki, hogy milyen jól működik a begyakorolt reakció, másrészről elég hülyén néztek rám egy ideig és csak azért nem szorult hosszabb magyarázkodásra az eset, mert tudták, hogy mit edzek (és mi célból). De volt olyan is, amikor a játszótéren a gyerekem váratlanul, meglepő szögből gyorsan megindult felém, én pedig reflexből ráblokkoltam, nem történt baj, senki sem sérült meg se testileg, se lelkileg, de azért végződhetett volna rosszabbul is az eset.

Fontos, hogy az önvédelmi repertoárunkban ne csak drasztikus, hatékony, agresszív megoldások legyenek, hanem legyenek lágyabb, kevésbé drasztikus, enyhébb módszerek is; ha az embernek csak kalapácsa van, akkor egy idő után hajlamos mindent szögnek nézni. Nem minden kényes, rázósabb helyzet igényli a drasztikus és agresszív megoldásokat. Sok esetben egy higgadt verbális konfliktus kezelés sokkal jobb megoldás, mint lezúzni a másik felet. Egy potenciális bántalmazási lehetőséget kilátásba helyező, fájdalommal járó szabadítás technika eszkalálhatja a helyzetet, míg egy látszólag ártalmatlan, feltűnésmentes szabadítási technika célszerűbb egy utcai vagy kocsmai helyzetben. Ha nem csak szélsőséges és romboló technikákat alkalmazunk, hanem a helyzetnek megfelelő (mondhatni arányos) technikákat alkalmazunk, akkor azzal elkerülhetjük a helyzet túlreagálását. Szeretném kiemelni, hogy lehetnek, vannak olyan esetek, amikor szélsőséges, drasztikus, romboló megoldásokhoz kell folyamodni, de általában nem ilyen helyzetekre kell felkészülni. Szerintem szerencsésebb, ha felkészülünk, képesek vagyunk egy (élet)veszélyes támadást kivédeni és ha kell, akkor drasztikusan, rombolóan visszatámadni, de fontos, hogy ne ez töltse ki az életünket. Ne a terrorista nindzsa hadak támadására készüljünk, ne gondoljunk, hogy minden utcasarkon vár minket egy késes rabló. Legyen eszközünk a különböző helyzetek békés(ebb) kezelésére és képességünk arra, hogy felismerjük, mikor mire van szükség.

András